Az innováció ára

Közismert tény, hogy a legnagyobb hasznot hajtó iparágak, az úgynevezett húzóágazatok, mindig az aktuális csúcstechnikát képviselik, már az ipari forradalom kezdete óta.  Az is megfigyelhető, hogy a világszínvonalú, ipari alkalmazásra kerülő fejlesztések jellemzően nagy országokhoz kapcsolódnak.

Érdemes ezt megvizsgálni, mondjuk a ... példáján keresztül.  Miért nincs a kis országoknak saját ...-juk?  Persze, ott van a gyártás méretgazdaságossága.  De nem ez a valódi ok; ha egy külföldön kifejlesztett típust licenszgyárthatnak, akkor el tudják magukat látni, erre számos példa van.  A valós ok az, hogy saját ... tartása nagyon nagy tudásmennyiséget igényel.  Kell egy csapat mérnök, akiknek ki kell fejleszteni jópár változatot, mire nem nem csak működik, de jól működik a dolog.  Ebből kell gyártani egy sorozatot, hogy legyen gyártási és üzemeltetési tapasztalat is.  Ezt a tapasztalatot beépítik a következő változatba, amiből megint kell annyi, hogy tanulni lehessen belőle.

De nem csak fejlesztői oldalon kell sok tudást felhalmozni, hanem üzemeltetői oldalon is.  Amikor valami elromlik, nem lehet hatékonyan kijavítani, ha a karbantartóknak a helyszínen kell kitalálnia, vajon mit is kéne csinálnia.  Máshogyan megközelítve, kell annyi szerelőnek lennie, hogy aránylag gyorsan hozzájuk lehessen férni.  Ez pedig csak akkor lehetséges, ha sokan vagy sokat használják az eszközt, ezért elég gyakran előfordulnak a hibái ahhoz, hogy legyenek az eszközt ismerő karbantartók.

És ez a nagy mennyiségű szaktudás, szakembergárda az, amit egy kis ország gazdasága nem tud eltartani.  És ezért van az, hogy ha valahol máshol kifejlesztik, akkor a licenszgyártás nem okoz problémát.  A karbantartás viszont gyakran okoz.

Cégek határok nélkül

Most nem a multikról beszélve.

Az előbbi gondolatmenet cégekre is alkalmazható.  Ha van N kis cég, ami külön-külön kuporgatja a saját szellemi tulajdonát akkor abból nem lesz világszintű fejlesztés.  Ha azonban egy területen—mind földrajzi, mind szakterület értelemben—kialakul az a kultúra, hogy több, azonos profilú cég van egymás mellett, ezért oda-vissza vándorolnak közöttük a mérnökök, és átadják egymásnak a tudást, akkor létrejön egy akkora, közös tudáshalmaz, ami a köztudatba emel egy olyan nevet, mint a Szilícium-völgy.

Sajnos ez a kultúra önmaga ellensége.  Amikor ugyanis sikeressé válik, akkor—világpiaci szinten—az lesz az alapja, hogy itt tudnak valamit, amit máshol nem.  Sőt, a konkrét kiugróan sikeres cégek is azért, addig sikeresebbek a társaiknál, mert éppen náluk rájöttek a mérnökök valamire, amire a többi cégnél nem, és még nem jutott el oda az információ.  Amint eljut, azok ismét egyenlő feltételekkel futnak a versenyben, és csökken az első cég profitja.

Ezért amint elkezd sikeres lenni a tudásmegosztás kultúrája, az egyes cégek érdeke azt diktálja, hogy legújabb eredményeiket ne osszák meg a közösséggel.  Ha képesek erre, a sikeres kultúra helyét átveszi a titkolózás, és megszűnik a sikert hajtó hatás.

Ha ez olyan állapotban történik, amikor még több, aránylag kisebb cég versenyez egymással, akkor fokozatosan visszasüllyednek az átlagos színvonalra, mert semelyik cég nem tudja házon belül finanszírozni a fejlesztést, a szükséges tudásmennyiséget.

Ha olyan állapotban történik, amikor egy cég már meghódította a piac jelentős részét, akkor elvileg megvan a lehetőség arra, hogy házon belül meg tudják fizetni a fejlesztések árát.  A gyakorlatban viszont ha egyértelműen ők állnak az első helyen—adott esetben azért kerültek oda, mert hamarabb elkezdtek titkolózni, mint a többi cég, így részesülve a közös tudás előnyéből, de nem adva hozzá—és a többi cég nem tud lépést tartani velük, akkor megtehetik, hogy lassítanak a fejlesztésen, spórolnak a fejlesztőgárdán.

Ez a monopóliumok közismert hatása a fejlesztésre, annyival tetőzve, hogy a hegemónt körülvevő kis cégek nem tudják megfizetni az innováció árát, így tényleges monopólium nélkül is érvényesül a hatás.